A VALÓSÁGBAN FELÉBREDNI + DVD

,,ITT MINDENNEK KELL LENNI”

Bevezeto A valóságban felébredni – Hamvas Béla. Egy életút állomásai fotókban, írásokban, filmben elbeszélve címu kötethez

,,A személyiség titkát, egyedüliségét – mondja Bergyajev -, senki sem értheti teljesen. Az emberi személyiség sokkal titokzatosabb, mint maga a világ.” – S valóban, alig van megfoghatatlanabb, mint ez a pillanatban önmagára találó személyes konstelláció, ami egy emberi élet a maga legbensobb rajzolatával, s amelyben gyakran a külso és nyilvános élettények látszólagos mindennapisága semmit nem sejtet a ,,belso tájak hallatlan változatosságából”. Van olyan – írja Hamvas Béla egy helyen -, akinek élete ,,magányosnak, csendesnek, eseménytelennek látszik, és sorsának vad kalandjai, szédíto veszélyei, keseru kísértései és feneketlen szakadékai nagyobbak, mint egy hódítóé, aki három világrészben járt és háromszáz csatában vett részt.”
Minden életrajz elégtelensége, minden biográfiával szembeni bizalmatlansága, amely Hamvas megnyilatkozásaiban életmuvén végighúzódik, az ember személyes életének ebben a megfoghatatlanságában, külso és belso összemérhetetlenségében gyökerezik: hogy épp az életnek a legfontosabb mozzanatairól, szakadékairól és örvényeirol, felismeréseirol, örömeirol és világosságáról, arról, hogy ,,miként lesz az ember azzá, ami”, vagy hol van az, ahová ,,számtalan horizonton átlobbanva” elérkezhet, tényszeruen senki nem szólhat. Éppúgy nem, ahogy senki sem él nyilvános térben és idoben, és senki nem ismer önmagában vett ,,teret” és ,,idot”, csakis a személyes átélésben megvalósuló ,,helyet” és ,,pillanatot”, amelyet az ember – miként Hamvas mondja – a végtelen idobol és a határtalan térbol leszakítva saját sorsává formál.
,,Rilke mondja: Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.” – Gyakran idézi fel Hamvas a kilencedik Duinói elégia e szakaszát, majd egy helyütt hozzáfuzi: ,,A pillanat. Ez a személyesség”. De éppen a létezésnek ez a leghalkabb és legtünékenyebb vonása hatja át számára is azt a semmilyen külso mozzanatban nem rögzítheto eleven személyességnek a képét, amelybol – Rudolf Kassner szavaival – ,,egyszerre sugárzik a megrendültség, s mely telítve van azzal a döbbenettel és szomorúsággal, hogy egyetlen embernek, egyetlen arcnak mennyi mindent és mily megfoghatatlan életet kell megtartania és magában rejtenie.”

Mintha éppen errol, a világ számtalan arculatát és rajzolatát magára ölto és átvilágító, mindent felvállaló személyes élet követelményérol és benso igényérol szólna Hamvas Béla önmagával kapcsolatban is, mikor Rudolf Pannwitz Weg des Menschen (Az ember útja) címu kis könyvének egy lapjára írja megjegyzését: ,,Törvényhozónak lenni – Istenem! – még ennek is! Itt mindennek kell lenni, mert nincs senki. Milyen jó lenne legalább valaki – „.
Nem csupán a magára maradottság, vagy amint másutt fogalmaz, ,,a valódi közösség kínzó hiánya” rajzolódik ki e megjegyzésbol, sokkal inkább az emberi személynek egy olyan sajátos távlata, amelyben ,,a súly nem a produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik.” Ismét egy olyan mozzanat, amely nemcsak minden kívülrol közelíto élettörténetnek, hanem a megfogalmazhatóság csaknem valamennyi formájának ellenáll. Lehet-e bármilyen nyilvános mértéke egy effajta távlatnak, vagy a lét eredendo állapotára megnyíló fokozott érzékenységnek? Személynek lenni ebben az értelemben inkább a végso dolgoktól való érintettség, amely az életrendet a legkisebb mozzanatokig átjárja, a ,,valóságban való magatartás”, ugyanakkor intenzív igénye és tudata annak, hogy ,,az egész létezésért, az eredeti tisztaságnak magasabb fokon való helyreállítása érdekében tett erofeszítésben neki magának személyesen és felelosen részt kell vennie.” A létezés osképének helyreállított tisztasága azonban nemcsak a végso kérdések rendjérol és súlyáról tud, hanem ugyanúgy a felemelt és felszabadult élet világosságáról is, a pillanattal egybefonódó átélés idotlen jelenlétérol, hogy mit jelent ,,szabadon játszani”, hogy ,,milyen jó gyermeknek lenni és a tündöklo nyárba nevetni”, milyen öröm azzal a tiszta, égszeru kékséggel látni, amelynek mértéke ,,a tenger és a csillagos ég”, és amikor az ember ,,úgy él, mint a fák testvére”.
A létezés egészéért való helytállás Hamvas számára az emberi személynek is az egészét követeli, az ,,éber, univerzális személy” megvalósítását és jelenlétét, amelynek súlypontja már kívül van minden körülményen és szövevényen, amelynek ,,teljes és igaz volta az aranykori tudaton nyugszik”, amelybol nem hiányzik semmi, ,,élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája ép”, s amely – miként Hamvas mondja – az egészet azért tudja elfogadni, mert maga is egész.

Amit a jelen kötet megidézni kíván, ezért inkább a személyességnek ez a ,,fénye és aurája”, s mindaz, ami benne egybegyujtve megtalálható, valamiképp errol az elbeszélhetetlenrol kíván szólni: kép, szó és film ebben a közelségben kísérli meg Hamvas Béla portréját megrajzolni, életének és muvének állomásairól számot adni, megsejtetni és közelebb hozni azt, hogy ennek az útnak mennyi mindent, és milyen megfoghatatlan életet kellett megtartania és magában rejtenie.

Palkovics Tibor