Az eltunt remény nyomában

Jó ideje szinte egyik krízisbol esünk át a másikba. A világban súlyos, életfenyegeto dolgok történnek, és mindnyájan a bizonytalanság alapélményét éljük át. Mint amikor egy hullámvasút utasának kinyíló táskájából szerte szóródnak az értékei, és o azok után kapva vissza akarja nyerni, ami széthullott, ami fontos. Keressük tetteink célját, értelmét. Miben bízzunk? Hol itt a segítség? Hol van a remény?
Nehéz idoket élünk az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Értékkrízisben dagonyázik a világ, letapossa a megtartó éltetot, és felemeli a szennyet, a pusztítót. Ám nem az a célom, hogy a negatívumokat hangsúlyozzam, hanem éppen az, hogy az ellenszerek lehetoségére, a rehumanizálásra, újra építkezésre hívjam fel a figyelmet, mert erre egyre nagyobb szükségünk van és lesz is a jövoben.
Szükségünk van olyan erore, belso parancsra, amely felemeli a fejünket, hogy tekintsünk elore. Akárcsak egy alpinista, akinek hosszú és fáradságos útján, lavinaveszélyek közepette az elore haladás lépésenkénti feladatával kell megküzdenie, mi magunk is erotöltésre szorulunk, energiák pótlására, hogy a belso küzdoerok ne szegényedjenek el és a célok elérését szolgálják. Az az ero, amely felemel, átemel, tovább lendít, segít, támogat és az eleséstol véd, elore csalogat a cél elérésének ígéretével, maga a REMÉNY.
Könyvem antológia, a válogatott írások a fontosságokat szeretnék tükrözni. Vajon kinek fontosak? Hitem szerint mindnyájunknak. Tanár vagyok. Ez minden soromban kifejezésre jut. Ezért szívesen tanítom (magam is tanultam egykor), hogyan gondolkodjunk a változásról, tegyünk különbséget életnehézség és probléma között, sot az elso- és másodfokú változás között is. Több írásban járom körül, hogy mit kezdhetünk az agresszióval és a depresszióval. Személyes szakmai ars poeticámat, hitvallásomat is összefoglalom – mindazt, amit a nevelésrol, sot tágabban magáról a segíto emberi kapcsolatról fontosnak vélek. Végül pedig igyekszem átadni, hogy születetten és mindörökre társas lények vagyunk – ahhoz, hogy létünk fontosságot nyerjen, ne éljünk hiába, kell, hogy tudjunk kit szeretni és viszont, legyen célunk valakiért-valamiért élni, és belássuk, hogy az individuum gogjében maradva „egyedül nem megy!”.
Azt kívánom minden Olvasómnak, hogy az összetartozás egységélménye tartsa mozgásban lelkében az élni akarást, a reménységet!