Nagy „Ő” vagy nagy „SZÍVÁS” ?

Rengeteg ember fordul hozzám a problémáival, köztük is leggyakrabban a szerelmi ügyekben kérik ki a véleményemet. Általánosságban elmondható, hogy ha felmerül benned a kérdés, hogy jó-e neked az a kapcsolat, amiben vagy, akkor a válasz – kevés kivételtől eltekintve- valószínűleg: nem.

Miért? Egy átlagos ember elég sok esélyt ad, mire eljut odáig, hogy megkérdőjelezi a helyzetét. Ez főképpen abból adódik, hogy rendkívül nehezünkre esik szembesülni azzal, hogy esetleg nem jó döntést hoztunk, rosszul választottunk, vagy éppen egy újabb álom készül a fejünkre dőlni. Az ember sajnos nem tévedhetetlen lény, ebből adódóan hibázik. Ez nem olyan tragikus, ráadásul mindannyiunkra igaz. Amikor ezt készek vagyunk elfogadni, könnyebbé válik az életünk.

A hibázások fő oka valamilyen félelem, függőségi mozgató, vagy egyszerűen a felfokozott vágy. Ha az első kettőből bármelyik tetten érhető, az tiszta sor, hogyan rombolja le a kapcsolatot. De mi van azzal, ha nagyon vágyunk rá? Ekkor elemi erővel zúdítjuk elképzeléseinket a gyanútlanul utunkba keveredő alanyra, aki ebből mit sem sejt. Olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, melynek birtokában sohasem volt – mert ezt akarjuk látni. Olyan képességeket aggatunk rá, melynek töredékével sem rendelkezik – mert ez jóleső érzéssel tölt el bennünket. Ha szembetűnő hiányosságait észleljük, nagylelkűen legyintve átsiklunk a problémán – majd megoldódik valahogy! Mi magunk kreálunk felmentéseket az alany javára.

Ismerős? Folytatom tovább…

Ez egy nagyon jó kapcsolat lehet, csak most a körülmények nem ideálisak. Nem baj, majd megváltozik minden…, Majd rájön…, Majd megbékél…, Majd értékelni fogja…, Majd meggondolja…, Majd elválik…

Egy valamiben jók vagyunk, és ez a mentegetőzés. Felmentjük magunkat, de szükség esetén a másik felet is, ha éppen úgy a kényelmes. Aztán meg csodálkozunk, amikor minden kétséget kizáróan kiderül, hogy működésképtelen a dolog. Addigra rengeteg energiát fektettünk bele, elnézőek voltunk, benyeltünk rengeteg kellemetlenséget. Tűrtünk egy álomkép miatt, ami soha nem is létezett máshol, csak a fantáziánkban. Ekkor reálisan megszemlélve az alanyt kiderül, hogy a legjobb szándékai ellenére sem tudta volna beteljesíteni ráruházott vágyainkat, hiszen akkor meg kellett volna játszania önmagát, ami hosszú időn keresztül lehetetlen.

Örök érvényű igazság, hogy ha valaki passzol hozzád, akkor az már az első pillanatban is úgy van! Nem kell várni rá, hogy valamivé alakuljon, vagy hogy valami történjen ennek érdekében. Vagy passzol, vagy nem. Ha nem, fölösleges várni arra, hogy majd alakulni fog, mert erre sajnos nincsen garancia.

Persze, egy ilyen találkozás is tartogathat pozitív élményeket, ha közben nem a nagy ő-t akarjuk látni az illetőben. Ekkor adhatunk egymásnak, elvárások és kellemetlen következmények nélkül.

Amíg keresed, a Nagy Ő-t megtalálni nem lehet. Majd jön, ha elérkezett az ideje. Sokszor a legváratlanabb pillanatban, a leglehetetlenebb helyzetekben bukkan elő. Akkor, amikor megbékéltél magaddal, a helyzeteddel, megpróbálod kihozni a lehetőségeidből a legjobbat és éppen nem gondolsz a nagy ő-re olthatatlan vággyal, vagy kezelhetetlen hiányérzettel.

Jön. Nem tudod nem észrevenni. Lassan megismered, minden pillanatban a csodát éled meg, ahogy a köztetek lévő hasonlóságok egyre bővülő sokasága megnyilvánul. Ahogy hozzád viszonyul, ahogy rád néz, ahogy bánik veled, ahogy gondolkodik, ahogy érez, ahogy és amit tesz.

Nem majd, hanem most.

Iványi Viktória Cintia – www.ivanyiviktoriacintia.hu